TALÁLKOZÁS

Erzsébet Kollár fényképe.

 

Vályi Péter tudatni akarta a néppel az igazságot”

Adyligeten futottam vele össze először. Ez egészen bizonyos, mert korábban feltűnt volna az öltözéke, a tartása és a finom, kissé arisztokrata jelleget tükröztető arc közti kontraszt. Guberálónak néztem, hajléktalannak, vagy nagyon szegényes körülmények között élő embernek. Aztán megszólított. Kellemes, kulturált verbum, választékos beszéd, jóllehet a buszlakók nyelviségét formázta tematikailag:
– Hideg van.
Beszélni akart. Kommunikálni. Hallgattam és figyeltem. Kora bárhova tehető negyvenöt és hatvanöt közé, arca nem túl ráncos, de jelentősen megviseltnek látszott. Csodaszép, nagyon csinos nő lehetett egykor, sötétbarna, mélyülésű szemeivel, finom, nőies vonásai hajdani érzékiségéről vallottak.

Már a megállóhoz közelített a 63-as, amikor tenyerébe lehelt és fázósan dörzsölgette. Zsebemből elővettem a sötétzöld zsenília kesztyűmet és neki adtam.
Azóta többször találkoztunk, üzletközpontokban, úton, út felén, megállókban, buszokon. Visszaváltható üvegeket, sörösdobozokat cipelt viseltes szatyrokban, vagy szemetesekben kutakodott éppen utánuk. Így történt legutóbb is, Budaligeten. A megállóban vártam éppen a menetrendire, ő gondosan kiemelte az értékes darabokat, aztán leült mellém.
– Kezességet vállaltam egy kölcsönnél az előző munkahelyemen és most tőlem vonja a bank a tartozást.
– Hol dolgozott? Ha kérdezhetek ilyesfélét…
És kezdte sorolni szépen élete állomásait. Egyre frekventáltabb helyeket említett, míg végül kibökte:
– Dr. Vályi Péter titkárnője is voltam.
Feltételezte rólam, hogy tudom, ki volt Vályi Péter, ezért a folyamatról beszélt inkább, számadatokról, amelyeket meghamisítottak és elvről, Vályi egyenességéről, hogy ő tisztába szerette volna tenni, nyilvánosságra hozni, tudatni a néppel az igazságot. (Vályi a Minisztertanács elnökhelyettese volt a hetvenes évek elején. – Az én férjem a politikai fegyház foglya… – K.E.)

– Könyörögtem akkor neki, hogy ne menjen, rossz előérzetem van, de ő nem tágított. “Elmegyek, nehogy azt higgyék, gyáva ember vagyok.”
Ekkor könnybe lábadtak szemei. Le nem gördült egyetlen könnycsepp, ám ettől még hitelesebb jelentéssel bírt az emlékezés.
Aztán ahogy a diósgyőri történések közelébe értünk később, – újra meg újra bepárásodtak a szemek. – Vályi Péter tragikus, azóta sem tisztázott borzalmas halálára emlékezett… Látszott, hogy a tiszteleten túl, – valódi, mélységes érzelmek kötötték az egykori miniszterttanácsi főnökéhez.
– Hihetetlen – mondom, – én aprócska gyerek voltam még a nagy magyar gazdasági mechanizmus idején, de látszólag az ön életkorába sem fér bele ez a történet…
– Vályi Pétert 1973 szeptemberében érte az a bizonyos…- vágott a szavaimba, mire minden kételyem elszállt, ami igazmondását odáig megkérdőjelezte bennem.
Mennem kellett, pedig mesélt volna még annyi mindenről, mi bent rekedt abban a sok-sok évben, ami magyarázattal szolgált volna mostani, alulszociológizálódott lélegzetére…

Kollár Erzsébet
Bécs-Budapest, 2018.

Szólj hozzá!