Andreas Treichl Orbán Viktort is élesen bírálja.sabban.

Az Erste-vezér szerint ostoba dolog volt a devizahitel

 

Az volt az ostobaság, hogy Orbán 2001-es menekülttörvénye a forint lebegtetési sávjának kiszélesítésével és az “inflációkövető kamatpolitikával”

Olyan magas kamatszintet tartósított, ami miatt a lakosság túlnyomó része számára a forinthitelek megfizethetetlenné váltak.

És persze még nagyobb ostobaság volt, hogy az Orbán utáni szoci kormányok nem változtattak ezen a rendkívül káros jegybank törvényen.

Ha a forint irreálisan magas jegybanki alapkamata nem kényszerítette volna az embereket a devizahitelekre, akkor sohasem fordulhatott volna elő az, hogy a tájékozatlan emberek tömegesen mennek tönkre a devizahitelek miatt.

Minden persze cseppet sem csökkenti a bankok felelősségét, akik a törlesztőrészlet és a felszámított kamat jogsértő emelésével tömegesen lehetetlenítették el az adósokat.

 

“Európában egyedülállóként nem csak a 2008-as pénzügyi válságot élte túl egy nagybank élén Andreas Treichl, a bécsi központú Erste csoport vezetője, de például a közép-európai devizahitel válságot is. A szakember 21 éve áll az intézmény élén, ez rekord Európában, de talán a világon is – írja a Financial Times.

Ennek fényében érthető, hogy Treichl igen önkritikus hangvételű interjút adott a lapnak. Egyik legnagyobb hibájaként éppen azt említi, hogy nem látta meg a kockázatot a 2008-as válságért felelőssé tett amerikai subprime jelzálogpiaci termékekben. Márpedig a 2008-as összeomlást követő recesszió az Erste eredményét is aláásta, és az osztrák állam 2,7 milliárd eurónyi részesedéssel segítette ki a bankot – bár Treichl azt állítja, talált volna más befektetőt is a bank.

Az Erste kelet-közép-európai régió legnagyobb bankcsoportjaként meg tudta őrizni piacát a válság idején is, ám a devizahitelek ügye megtépázta a róla alkotott képet – jegyzi meg a lap.

“Mindenki tudta, hogy ostobaság volt, utólag, igen, valóban rossz volt”

fogalmazott az interjúban a devizahitelekről a bankelnök, aki ugyanakkor azzal mentegetőzött, hogy a termékek iránt megvolt a kereslet és a fogyasztók is profitáltak belőle. Ráadásul ott, ahol ilyen konstrukció nem létezett – például Romániában – veszített az Erste piaci részesedéséből emiatt.

Treichl kritikusan beszélt a magyar állammal kötött megállapodásról is. Orbán Viktor „ügyesen kihasználta gyenge pozíciónkat  és egy csomó pénzt kivett a zsebünkből” – mondta az elnök, aki szerint a „magyarországi nehézségekhez” köthető költségeik meghaladták az 500 millió eurót.

(Financial Times)

Soros a Financal Timesnak azt mondta:

Képtalálat a következőre: „magyar polip”

 

“Nem maradhattam többé csendben, mert attól félek, hogy a titkosszolgálati nyomozás azt jelenti, hogy nem csak a szervezeteket, hanem azoknak a vezetőit egyénileg is üldözni fogják”.

Soros az interjúban Orbánról magáról is elmondta a véleményét, akit személyesen is támogatott a 80-as évek végén abban, hogy Oxfordban tanulhasson. “Abban az időben, amikor támogattam őt, egy fiatal csoportnak volt a vezetője, amely a regnáló rezsim ellen szerveződött és különleges dolgokat tanultak, szóval megérdemelték” – mondta.

“Valójában Orbán volt az, aki megváltozott, egy rendszerellenes lázadóból egy maffiaállam vezetője lett” – mondta Soros. Majd hozzátette, hogy az EU intézményeinek sokkal erősebben fel kellene lépnie az ellen, ahogy Orbán a civil szervezeteket kezeli,  és ahogy aláássa a jogállamot Magyarországon. “Mindezek azt mutatják, hogy a jelenlegi magyar rezsim túl messzire ment” – mondta.

Forrás: 444.hu

„A maffiaállam nemzeti szinten rendszerszerű korrupciója már nem a klasszikus hétköznapi vagy alvilági eset, hiszen ezen a »fejlettségi fokon« a korrupció rejtegetni való devianciából egyszeriben az állami politika rangjára emelt, központilag vezérelt gyakorlattá válik. Itt nem az oligarchák vonjákellenőrzésük alá az államot, hanem egy politikai vállalkozás teremt magának oligarchakinevezési jogot. Vagyis nem egy gazdasági érdekcsoport veszi át az egyébként tőle személyileg és szervezetileg is különálló politika bizonyos szegmensei fölötti rendelkezést, hanem egy politikai vállalkozás maga válik egyúttal gazdasági vállalkozássá is, foglyul ejtve mind a politika, mind a gazdaság világát, és az államhatalom teljesfegyvertárával építve a maga maffiára jellemző kultúráját és befolyását. A maffiaállam a patriarchális családfő jogosítványainak a közhatalom eszközeivel történő illegitim kiterjesztése a nemzet egészére, a parazita állam privatizált formája, amely a törvényesített rablás eszközeivel osztja újra a vagyont. Ami nálunk 1998 és 2002 között elindult, majd 2010 óta kiteljesedett, azt leginkább az egykori Szovjetunió utódállamainak többségében történtekkel – Putyin Oroszországával, Azerbajdzsánnal vagy más közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságokkal – lehetne rokonítani, csak a rendszerváltás óta nálunk bejárt politikai evolúciós út volt más.”

Magyar Bálint

A mai magyarországi politikai-közéleti viszonyoknak egy elméletileg, módszertanilag és fogalmilag koherens és gyakorlati jelentőséggel bíró keretbe foglalása – éppen a kormányzati rendszer sajátmagára alkalmazott (unortodoxia, NER) nem szokványos megnevezései, újító politikai kommunikációs kliséi miatt – minden elemző számára óriási kihívás. A tegnap útjára bocsátott Magyar Bálint nevével fémjelzett, általa szerkesztett tanulmánykötet (Magyar polip – a posztkommunista maffiaállam, Noran Libro Kiadó, Bp.) szándéka szerint, egy olyan modellt fogalmaz meg és jár körül, mely éles kritikai beállítottsága mellett az orbáni rendszer „titkainak” megfejtésével, a mögöttes célok leleplezésével kecsegtet; a posztkommunista[i] maffiaállam[ii] elmélete, induktív logikával, az egyébként egymástól független (legalábbis a külső szemlélőnek annak tűnő) egyedi események, intézkedések és vezetési stílusok, valamint azokat kísérő elrejtő technikák[iii], stb. rendszerszerű összekapcsolását jelenti. Olyan értelmezési keretet kíván nyújtani, mely éppen a különféle területek összekapcsolásától remél többletértelmet, hasznos és eligazító tudást, kritikai fegyvert. A kötet fő tanulmánya azt a sarkalatos kérdést veti fel, hogy mire valók azok a sajátos, sőt rendkívüli, (ugyanakkor máshol csak szétszortan egyes elemeiben fellelhető) politikai-kormányzati intézkedéssorozatok, melyek rendszerszerűségükben precedens nélküliek, melyek ugyanakkor alapjaiban forgatják fel azt a többé-kevésbé állandósult politikai, jogi, gazdasági, szociális és kulturális rendet (ti. a nyugati típusú liberális demokrácia, és piaci kapitalizmus rendjét), mely nemrég még meghonosodni látszott? Qui prodest, kinek használ az a felfordulás, aminek során új alkotmányt írnak (aztán ezidáig már ötszőr írják át/módosítják[iv]), szembemennek az európai intézmények elvárásaival[v], már-már szétfeszítik a liberális demokráciák bevett intézményi és működésbeli rendszerét[vi]; felélik a gazdasági tartalékokat, piackorlátozó intézkedéseket foganatosítanak, a tulajdonviszonyok újrarendezését, államosítást és egyes szereplők helyzetbe hozását teszik lehetővé[vii];szétszabdalják a szociális állam megmaradt hálóját[viii]; az újra központosított oktatási rendszeren keresztül mintegy sajátos – letűnt időkre emlékeztető – tartalmakat közvetítenek; felszámolják a kultúra intézményes autonómiáját[ix], megszállják és saját befolyás alá vonják a média majdnem teljes spektrumát[x], stb.? Magyar Bálint és neves szerzőtársainak válasza az, hogy – minden más lehetőséget mérlegelve és sorra kizárva, és persze itt nagyon leegyszerűsítve – egy olyan politikai vállalkozás rendszerének kiépítésénél és bebetonozásánál vagyunk tanúk, és/vagy résztvevők, mely nem az országot, nem a nemzetet, nem a többséget szolgálja, és semmilyen más távlatos célja sincs (még a diktatúra bevezetése sem cél) csupán a hatalmon levők, mindenekelőtt a vezér („keresztapa”[xi]) és személye körüli kis számú beavatott („fogadott család”[xii]) anyagi hasznát (vagyonosodását) és önkényes hatalmát szolgálja. A nemzeti és szociális populizmus, a megtévesztő és hamis politikai kommunikáció, a végletesen megosztó verbális agresszió, a fenyegetések egész rendszere, a kormányzati és parlamentáris működés központosított és kézivezérléses rendszere, stb., összességükben, és mindent egybevetve, a maffiaszerű szervezett politikai felvilág[xiii] (hol békés, hol erőszakosabb) kiépítését követik. A posztkommunista maffiaállam kiépülése, annak sikere azt jelentené, hogy a hatalmi elit „nemzeti szinten centralizálja és államilag monopolizálja a korrupció gyakorlatát”; a magánérdek a közérdek fölé kerekedne nem véletlenszerűen és nem egyszer, hanem rendszeresen és általában: a politikai vállalkozás mindenestől gazdasági vállalkozássá válna, új – kizárólag a „keresztapa” és a „fogadott család” számára előnyös – rend jönne létre.

Ráadásul ez az új rend bevallottan arra törekszik, hogy kiterjedjen a magyarság, a „magyar Kárpát-haza”, egészére (NER), a polip folytogató karjai, a „centrális erőtér” akarata, a határontúli magyarság vonatkozásában is érvényesüljön. Azzal kezdődően, hogy a budapesti kormány eleve „megválogatta” azokat a határontúli magyar szervezeteket, melyekkel együttműködik, és elsorvasztotta, marginalizálta azokat, melyekkel nem kívánt tárgyalni sem. Kénye-kedvére magozgat a politikusok között is, van akit kegyeibe fogad, van akit pedig ösztrakizál közülük, persze a behódolókat favorizálja, az engedetlenség (autonómia!) legkisebb jele pedig kegyvesztéshez vezet; csak „barátok” (értsd vazallusok, hodolók, kliensek) vagy „ellenségek” (árulók, idegenek) vannak, és jaj ez utóbbiaknak: a barátoknak csurran-cseppen, persze a vezér tenyeréből, mintegy személyes jótéteményként, az ellenség pedig pusztuljon. Ebben a vonatkozásban mindenekelőtt a nemzeti retorika és populizmus hat, különös módon, nemcsak az „egyszerű voksolóra”, a köznépre, hanem még a minden hájjal megkent politikai osztály tapasztalt tagjaira is. Vajon milyen rációból, milyen alapon gondolja a rommagyar politikai elit és az értelmiségi mainstream, hogy az autonómiák felszámolásában jeleskedő, a mindent maga alá rendelő vezér, a polip csápjainak átnyúlása és szorítása, kivételesen autonómiát fiall minálunk? Vajon nem az a kevés beavatott – Orbán itteni helytartói[xiv] és titkos ügynökként viselkedő „fogadott családtagjai”[xv] – érdekelt csupán a rendszer itteni „bevezetésében”? Minden esetre a kisebbségi lét tehertétele, a román állam korrupciója (saját részvétellel, persze) és a magyarországi posztkommunista maffiállam begyűrűzése, megítélésem szerint, túlságosan nagy terhet ró a rommagyarságra, mindnyájunkra. Kérdés, hogy ekkora súlyt még el bírunk-e viselni? Ezen az úton haladva vajon nem porladni fogunk, mint a „szikla”? És ami a legfontosabb: vannak-e alternatíváink[xvi]?

A magyar polip kiépülésének – minden jel szerint – komoly esélyei vannak, még akkor is, ha esetleg Magyar Bálint (és társainak) fogalomhasználata nem is válik mindenestől elfogadottá, vagy más megnevezések és fogalmi keretek lesznek az interpretáció domináns kereteivé, ölelésének súlya pedig megfojthatja az amúgy is sebezhető, (sőt máris ezer sebből vérző) határon túli kisebbségek társadalmát is.

(A polip halálos ölelése)